Elsősorban az északi, de a szomszédos megyékből is a mai Csongrád megyébe letelepedett lakosok, - köztük az apátfalvi nép is– zárt közösségeket alkottak. Féltve őrizték meg hozott szokásaikat és viseleti darabjaikat. Zártságuk ellenére is hatott azonban rájuk az itt élők hímzésdivatjának terjedése.
A fehérhímzés megjelenése feltehetően összefüggött a múlt század elején a gyári, széles, fehér vásznak elterjedésével.
A fehérhímzésnek e területen szabadrajzú változatával találkozunk a viseleti és a használati darabokon. Ezen hímzések mintáit, mint a nevéből is kiderül szabadkézzel is rajzolták, de többnyire ütőfával nyomták a vászonra a mintát.
Előrajzolás után készülő fehér hímzéssel díszítették a női és férfi ingeket, kézbe való kendőket, jegykendőket, alsószoknyákat, kötényeket, párnavégeket, béles takarókat, ágyterítőket és sublóttakarókat.
A fehérhímzés leggyakrabban használt öltéstechnikája a lapos-, a magas-, a lyuk-, a lánc-, a szár-, a tűző- és a huroköltés.
A legegyszerűbb öltésfajta a lapos öltés, melynek öltésiránya többféle. A hímzés indításakor a fonal végét a felöltendő felületre húzzák be csomómentesen, ezután öltéseiket szorosan egymás mellé helyezték, majd befejezéskor a hátoldalon gondosan eldolgozták.
A szabadrajzú, hajlított vonalú formák hímzésénél az egyes mintaelemek kihímzését a forma hegyénél kezdték.
Magas öltés: A kör és kerekded formák kidolgozását mindig a forma legszélesebb részén kezdték, majd úgy haladtak a keskenyebb részek felé.
E fehér hímzés jellemzője, hogy a mintát kétszer varrták ki, így a hímzett felület magasan kidomborodik az alap síkjából, olyanok lettek a virágok, mint a gyöngyszem, rizsszem.
Ezt úgy érték el, hogy a minta körvonalait előöltéssel körbevarrták, majd az így körülzárt részt hosszában kitöltötték laza sodratú, a hímzőfonalnál vastagabb fonallal. Végül az aláöltésre merőlegesen még egyszer ráhímeztek. Ezzel a technikával készítették a leveleket, virágszirmokat, vastagvarrást, és pöttyöket.
A lyukazás nélkülözhetetlen eleme a fehér hímzésnek. Jellegzetes formája a kör, a csepp és a szilvamag. Ezen formák felhasználásával alakították ki a motívumokat.
Nevüket az adott tárgyhoz való hasonlóság alapján kapták.
A teljesség igénye nélkül szerepeljen itt néhány közülük: margarétás, madaras, folyondáros, vízfolyásos, bogyós-ágas, nyitott szíves, négyszöges, háromszöges, kisvirágos, szakállas-lyukas, félvirágos, csillagvirágos, körtés, csigasoros, hullámindás, kukacos.
A fehér hímzés viseleti és használati darabokon maradt ránk. A fehér vászon inget előbb felsőruhának, majd fehérneműnek használták. Köznapra és ünnepre egyaránt viselték. Felhasználták a maguk szőtte házivásznat, vagy a gyári sifont. Otthon varrták, többnyire kézzel vagy varróval készíttették hagyományos formájú darabjaikat.
„Az apátfalviak erőn fölüli pompával rendezték be a tisztaszobát. A fölvetős ágyra a szegényebbek is négy-hat, a módosabbak tíz-tizenöt slingelt végű párnát is fölraktak. Az ágyterítőt, a sublótterítőt, sőt némelyek a dunnahuzatot is gondosan kihímezték. Legalább ilyen odafigyeléssel kellett elkészíteniük a jegykendőt vagy a vőlegényinget is. A lányok ünnepi viseletéhez hozzátartozott a kiskendő, amelyet templomban, bálban egyaránt kézben tartottak. Ennél nagyobb volt a hujjogatós kendő; ezt esküvői menetben mulatozó mozdulattal lebegtették a menyecskék. Az ingvállat, az alsószoknyát szintén gondosan hímezték.
Makó város monográfia sorozata, Makó néprajza
A hímzés hagyományának ápolására alakult szakköröket az 1960-as évek végétől a megyei módszertani intézet fogta össze. A működési engedéllyel felruházott szakkörvezetők Makón és Apátfalván a fehérhímzésre tértek át. Dr. Kovács Józsefné megyei szakbizottsági felügyelő az apátfalvi Langó Istvánné és a makói Kovács Józsefné hímző-körvezetők részvételével gyűjtött Kiszomboron, Apátfalván, Tápén és Makón. A fehérhímzés hagyományőrzése – szakköri tevékenységük révén – Apátfalván és Makón volt a legerősebb.”
Langó Istvánné, szül. Langó Terézia Apátfalván hímző szakkört szervezett, és a már majdnem feledésbe menő dél -alföldi fehérhímzést tanította az asszonyoknak. A hímzésminták gyűjtésével értékmegőrző munkát végzett. Az eredeti minták újratervezésében, a megváltozott életkörülményekhez való alkalmazásban is jeleskedett.
Az apátfalvi fehérhímzés bekerült Apátfalva Település Értéktárába (2015), majd a Csongrád Megyei Értéktárba is felvételt nyert (2016).
Forrásmunkák:Dr. Kovács Józsefné: Csongrád megyei fehér hímzések. Szeged: Csongrád megyei Tanács Művelődési Központja, 1985.
Makó monográfiája 3. Makó néprajza Szerk: Tóth Ferenc Makó, 2008
Csongrád megye népművészete Szerk: Juhász Antal Európa Könyvkiadó Budapest, 1990
Tóth Ferenc: Apátfalva Száz magyar falu könyvesháza sorozat 2000
Vargáné Nagyfalusi Ilona: Múltunk szőtte örökség Bíbic könyvek sorozat Apátfalva 2000
Néprajzi tanulmányok Apátfalváról szerk: Bárkányi Ildikó Szeged, 2015
Vargáné
Nagyfalusi
Ilona
Utolsó kommentek